Első félévem egyetemistaként

Az érettségis napjaim, a ballagásom és a végzős évem nagy pillanatai élénken élnek bennem. Nemrég még gimnazistaként koptattam a régi iskolám fapadjait és rendkívül kényelmetlen székeit, most pedig már az első vizsgaidőszakomon is túl vagyok.

Az egyetemi élet egy teljesen más életstílust, más nehézségeket és más kihívásokat hozott magával, mint amelyeket el tudtam volna képzelni akkor. Senki sem tud felkészíteni arra, milyen lesz, ha már nem otthon laksz, ha magadnak kell megoldanod a különféle problémáidat, amikkel eddig nem szembesültél, hogy hogyan legyél önálló, és hogy pontosan hogyan is fognak zajlani az egyetemi órák, hogyan éld túl az első vizsgákat és zh-kat olyan eredményekkel, amelyeket elvársz magadtól. És akkor még ott vannak azok a kérdések, hogy: Vajon tényleg tetszeni fog ez a szak? Tényleg ezt akarom tanulni? Biztos erre az egyetemre akarok jönni?

Hogy féltem-e? Igen. Nagyon. Hogy voltak-e kétségeim? Persze.

Az egyetemi élet valahol a felnőtt és a ,,gondtalan diákévek” között van. Legalábbis én így érzem. Felelősséggel tartozunk a saját döntéseinkért és a tanulmányunkért. Itt már nem szólnak nekünk a tanáraink napi szinten, hogy ettől eddig ezt és ezt tanuljuk meg. Nem fognak könyörögni, hogy adjuk be még azt az egy beadandót. Emlékszem az első órám rögtön kihívást jelentett. Életemben nem tanultam nyelvészetet. És pláne nem angolul. De ahogy telt az idő, egyre jobban megszoktam a tárgyaimat, azt, hogy angolul tanulok. Megtanultam jobban beosztani az időmet, azt, hogy mit mikor és milyen módszerrel tanuljak. Szerencsésnek mondhatom magamat már csak azért is, mert a sok megajánlott jegynek hála az első vizsgaidőszak számomra nem volt annyira vészes, mint ahogy azt előtte képzeltem. Sőt! Visszatekintve sokkal több stressz ért a középiskolában, főleg az utolsó évben, mint itt, az egyetemen.

 Emlékszem arra is, amikor már jócskán a félév közepénél tartva, az egyik tanárom megkérdezett minket egyesével, hogy hogyan érezzük magunkat itt, az egyetemen. Azt válaszoltam: Soha nem voltam boldogabb. A tanárnő meglepődve kérdezte: Miért? Azt feleltem: Mert most már tudom, hogy jól választottam. Azt tanulok, amit szerettem volna. Azt, ami igazán érdekel. Olyan nagy tudással rendelkező tanáraim vannak, akik nemcsak, hogy szimplán átadják azt, de bátorítanak és inspirálnak. Úgy érzem, itt nem veszek el a tömegben.  Minden nap körbe vagyok véve szeretetteljes emberekkel, akik támogatnak, segítenek és mellettem állnak. Persze, mint mindenkinek, vannak rossz napjaim, de mindig van kihez fordulnom, és ez rengeteget jelent. Olyan élményeket szereztem, amelyekre mindig emlékezni fogok. Hálás vagyok, hogy olyan közösségek tagjai lehetek, ahol önmagam lehetek. Itt már nincs egy olyan zárt közösség, mint a gimnáziumban, ahol nagyjából 30 ember van egy osztályban és a felsőbb évfolyamosok vagy akár csak évfolyamtársak között nem nagyon van átjárás. Itt bárkihez odamehetsz, beszélgethetsz, segítséget kérhetsz, vagy csak szimplán megismerhetsz.

Megtanultam kicsit önálló lenni. Az, hogy nem megyek olyan sűrűn haza, a javamra vált. Megtanultam még inkább kompromisszumképes lenni. Amikor úgy érzem, hogy valami nagyon nehéz, vagy átfut a gondolataimon, hogy nem fog menni, arra emlékeztetem magam, hogy nem véletlenül küzdöttem azért, hogy itt tanulhassak.

Már alig várom az elkövetkezendő féléveimet. Biztos, hogy megint lesznek jobb-és rosszabb időszakaim. Ugyanakkor hálás lehetek, és vagyok is, hogy itt vagyok és a Pannon Egyetem tanulója lehetek.

Fotó: Komáromi Klaudia